Úgy tűnik, azt a korszakot éljük, amikor sokan sokszor kritika nélkül minden(ki) másra hallgatunk, csak a saját test testi tünetek lelki okai nem jutnak el a tudatunkig. Mert például az isteni fehér köpeny biztosan jobban tudja, hogy mi a jó nekünk, mint mi. Úgy viselkedünk a testünkkel, mintha az autónk lenne: egy tárgy. Ha meghibásodik, például tünet formájában, akkor bekapunk valami tünetelnyomó veszélyes hulladékot, és a nehézség megoldva. Vagy, ha nagyobb a zavar, elvisszük egy szikés beavatkozóhoz, és kivetetjük, kicseréltetjük a hibás alkatrészt. Ha pedig teljesen megbolondul (például elszaporodnak a selejtes sejtjeink, azaz rák keletkezik), akkor jól megijedünk és még drasztikusabb módszerekhez folyamodunk.

Nehezen tesszük fel a testünknek automatikusan a kérdést, hogy „Kedves testem, mi a baj, mit akarsz nekem jelezni ezekkel a tünetekkel? Mit tehetnék érted, hogy újra egészségesen tudj működni?„

Azt halljuk, hogy feltétel nélkül, és mindenáron, és fogcsikorgatva, és orrvérzésig, és ha belehalunk is, de „Hallgassunk a doktorra!„. És hogy „A doktor beleegyezése nélkül ne változtassunk semmit!” És mi a (rosszul kiválasztott) tünetelnyomó betegségügyes tekintélyének hiszünk (akinek az igazi egész-ségről sokszor fogalma sincs, csak a betegségek drasztikus invazív kezelgetését tanulta – könyvből), nem a testünknek! Tudom, hogy ez orvosellenesen hangzik, bevallom derekasan, bizalmatlan vagyok, főleg a tünetelnyomó szemléletű fehér köpenyesekkel szemben. Nem adtak túl sok okot a bizalomra az eddigi életem folyamán. Sokszor nem, illetve csak mű és életellenes eszközökkel tudtak változtatni a tüneteimen, és utána nekem kellett megoldani a témát (sokkal humánusabb módokon, például stresszoldó – „agyalástalanító” különleges Mesterpont masszázsos kezelésekkel >>>) – és még azt a plusz működési zavart is, amit sajnos az ő áldatlan közreműködésük okozott. (Tudjuk, tudjuk, „örüljünk; hogy ennyi maradvánnyal megúsztuk a dolgot”… Én nem örülök, mert hozzáértő bánásmóddal ennél sokkal jobb is lehet!)

A testi tünetek lelki okai: elnyomva

A testünk, amiben jelenlegi életünkben már X évet éltünk, ki mennyit, teljesen háttérbe van szorulva. Ha a tünetelnyomó veszélyeshulladék-terjesztő betegségügyes azt javasolja, akkor engedelmesen mérgezzük kémiai anyagokkal, és akár meg is csonkítjuk. Viszont ő könnyen beszél, nem ő lakik a testünkben, nem ő tapasztalta meg az összes gyengeségével és erősségével együtt az elmúlt X évünkben, hanem mi. Ha valami rossz történik a testünkkel, nem ő viseli a következményeket és a felelősséget, hanem mi. Így a testünk teljesen magára marad. Hiába küldi nekünk a lelkünk rajta keresztül folyamatosan a segélykiáltásokat, mi süketek vagyunk a hangjára. Mert a doktori diploma sokszor fényesebben csillog számunkra, mint a saját testünk, amit a Teremtő alkotott meg!

Pedig a testünk a lélek jelzései által olyan lehetne, mint a hajóskapitánynak a jó iránytű a tengeren.

A test jelzései = a Teremtő hangja

Talán az van a kultúránkban, és sokan azt is gondolják, hogy a test teljesen felesleges az evilági léthez. Vagy azt, hogy a test bűnös, és el kell pusztítani. Mert a neveltetés során ilyen gondolatokkal is bombáztak minket. Ha így lenne, és a testnek semmi szerepe nem lenne az ember életében, akkor vajon a Teremtő minek adta nekünk? Hasztalan dísznek? Ráadásul olyan csodálatosan összehangolta minden egyes sejt, szerv, szervrendszer működését, hogy bőségesen van mit tanulnunk tőle!

A TEST A LÉLEK TEMPLOMA. Ha nincs templom, a léleknek nincs hol laknia. Vagy ha a templom megsérül, a lélek fázik benne.

Tartsuk karban, dédelgessük, szolgáljuk ki a testedet, hogy jól tudja szolgálni a lelkünk céljait! Ebben egy kívülállóra se hallgassunk, csakis a testünkre!

Ajánlott olvasmányok (katt a linkre, és már meg is lehet rendelni őket a Libritől):

Jean Seraphin; Giorgio Mambretti: Orvostudomány a feje tetején
Buda László: Mit üzen a tested? – Gyógyító kommunikáció belső világoddal
Pósa Ferenc: A betegség mint pótcselekvés